Earthworm Jim 2

Tommy Tallaricóra már az MDK óta felnézek, így amikor összetalálkoztam a nevével más játékokban, rögtön tudtam, hogy azokat is meg kell néznem. A 2014-es Video Games Live-koncert utáni meet & greeten ő maga árulta el, hogy mind közül Earthworm Jim a kedvenc projektje. Először az egyel kezdtem, de az valahogy nem nyerte el elsőre a tetszésemet, ennek ellenére úgy gondoltam, hogy átnyargalok a kettőre. Itt már nem maradt el a hatás, a zene és a humor magával ragadott.

A játék

Az Earthworm Jim 2-t egyetlen szóval tudnám jellemezni: random. De olyan szinten, hogy nagyítóval sem találsz szokásos, erdős-füves-vizes klisépályákat, még csak nem is egyszerűen mész, gyűjtögetsz és lősz. Nem tudom, a nő elrablásán kívül, akar-e lenni az egésznek valami koherens története, de nekem nem sikerült, semmilyen összefüggést felfedeznem, két pálya között (se egymás utáni, se későbbi). Sőt, két ugyanolyan szint sincs. Természetesen, itt is vannak olyan részek, ahol csak mész, mendegélsz békésen, de a következő pillanatban már stewiesra duzzadt fejjel repülsz (és változtathatsz a fejed térfogatán, hogy emelkedj, illetve süllyedj), vakondosat játszol (időre, ásó helyett pisztollyal, fantasztikus ötlet, hogy felülről bontod, alulról építed a földkupacot), versenyt futsz vagy békésen tempózol-repülsz (nem igazán tudom eldönteni, melyik), aztán megint, a jó kis tradicionális, megnyugtató sétafikálás. Emiatt, az elvont gondolatvilág miatt, kicsit nyomasztó - ebben teljesen a The Neverhoodra üt, csak még rátesz egy lapáttal, de tény, hogy extra adag zsenialitás rejlik mögötte, mert ennyi hülyeséget tényleg csak valami zseni tud összehordani.

 

A humor forrása

A humor legfőbb forrása a kohézió tüntető hiánya. Hol is kezdjem... egy giliszta nagy szuszogások közepette cipel egy disznót vagy egy tehenet - utóbbit előzőleg egy törékeny virágszálról (!) szakította le. A második bossfight egy bicikliző (!) óriáslárva ellen zajlik. Az egyik pályát, pedig csak így tudom leírni, bármennyire is furcsán fog hangzani: meztelen csigaként repülünk (!) egy bélbolyhok (!) alkotta flippertáblán (de javítsatok ki, ha tévedek). Azt hiszem, a legmegmagyarázhatatlanabb elem egyértelműen az óriási rákollókkal rendelkező vöröshangya, ami bébikkel (!) dobálózik. Ezen kívül, érdemes figyelni a két pálya közötti átvezetőket, milyen viszontagságok közt képes eljutni Earthworm Jim egyikről a másikra (itt csak passzív résztvevők lehetünk). Zseniális még, a 8-as, étel tematikájú pályából alkotott szóvicc, a Level Ate. Amikor pedig kijátszottad, nagyon-nagyon érdemes kivárni a csattanót!

 

Hasonlóságok más játékokkal

Már a Jazz Jackrabbit 2 posztjában is felhívtam a figyelmet, néhány kísérteties hasonlóságra, mint például a csúszkaszerű platformok, kapaszkodás fülekkel vagy éppen csápokkal (kinek mi), illetve a bármely szögben kilőhető töltények. A bélbolyhos pályának, egyenesen a lenyomatát látom a falas-flipperes, nyuszis verzióban, de Raymantől sem áll távol az elővigyázatos, lélegzet-visszatartós közlekedés éles, szúrós tárgyak között. Még környezetbeli hasonlóságot is vélek felfedezni, a giliszta kettes és Tom & Jerry (1991) hármas pályája között - mindkettőben hasonlóan gusztusos csatornarendszerben küzdünk, hasonlóan gusztusos ellenfelekkel. Az első "bossfight" fight-felkiáltását egyenesen a Mortal Kombatra - de legalábbis, valamilyen verekedős játékra - tudom visszavonatkoztatni. Beregi Tamás Pixelhősök c. könyvéből az is kiderül, hogy Klaymen figuráját egy az egyben az űrruhás gilisztafiú ihlette, de ez nem is kérdés, csak rájuk kell nézni! A 2 évvel későbbi MDK egyik pályáján pedig, easter eggként van elrejtve egy tehenes-groovys utalás, erre a játékra.

 

 Earthworm Jim vs. JJ2

Az ikrek

Az a bizonyos easter egg...

Fegyverek, képességek

és nyeremények

Earthworm Jim alapjában véve nem az a pacifista típus, mindig nagy élvezettel lődöz - már, amikor éppen nem csapja ki a kezéből a fegyvert az ellenség, mert akkor maradnak a csápos-csábos csapások, amiket elég nehéz irányítani. Pisztolyok egész skálájával rendelkezünk, van itt minden, a haszontalan buborékfújótól a na, most mindenkit kiirtunk-ig. Egyszer még, egyfajta pajzsot is sikerült előidéznem, bár ezt máig nem tudom, hogyan. Ezen kívül - kicsit ismét az MDK-t idézve -, az alapfelszereltségünkhöz egy zöld, nyálkás ejtőernyő is tartozik, ami amúgy nem visz túl messzire, de azért nem rossz, hogy van. Hősünknek van, továbbá egy jóindulatú, zöld kinövése, amivel azokhoz a helyekhez tud kapcsolódni és Tarzanként lengedezni, amelyeket azonos színű trutyi borít - vagy ez a trutyi rejtőzködik és csak a csepegés jelzi, hogy ott van. Szerencsére, a kis atomocskákat - amik hol HP-ként, hol töltényként funkcionálnak- olyan gyakran kapjuk, akár a Rodge-ban. A képességek pályáról pályára változnak: beszívod és kifújod a levegőt, irányba fordítod a járgányodat vagy a matracot, sőt még hasast is ugorhatsz, ez utóbbival, stb. Ami viszont szerintem kifejezetten gáz, hogy a valamiféle bónuszt jelentő Earth-, worm- és Jim-szimbólumokat (földgömb - giliszta - Jim) egy-egy, rossz felbontású papírcetli formájában tudjuk magunkhoz venni.

forrás: viewme.to

Női szemmel

Az első találkozás Earthworm Jimmel pontosan olyan volt, a The Neverhooddal vagy Serious Sammel: hosszú percekig csak némán, kikerekedett szemekkel próbáltam emészteni és értelmezni a látottakat, de aztán hamar megtört a jég, hála a hihetetlen humorbombáknak, amik után körülbelül percenként hangzott el az ezt meg hogy???, már amikor éppen szóhoz jutottam a nevetéstől. Szürreális, mégis megmagyarázhatatlanul magával ragadó, csakúgy mint a Shiny Entertainment-család többi tagja. Mi is az, ami viszont kicsit nyomasztóan hatott? Például, mindig megborzongok, amikor egy gyanús mosolyú tehén, mély férfihangon dicsér meg egy pálya teljesítése után vagy, hogy időnként villamosszékek okoznak sérülést. Ennek az elvontságnak köszönhetően volt, hogy hosszú ideig nem esett le, mit is kéne tennem, a továbbjutás érdekében - például, amikor egy fiókos polc lökdösni (!) kezdett. Mellesleg, ennél a játéknál dőlt meg végleg az elméletem, hogy a kettes pályák mindig kiemelkedően jól sikerülnek - nekem kifejezetten gusztustalanok voltak a hangyák, illetve a lárva, hiába rendelkezett olyan kiváló képességekkel, mint a szellemek köpködése vagy a biciklizés. Ám, mint minden furcsa kontextusban, itt is megleltem a bájosságot. A rózsaszín kutyamama - mint utólag megtudtam, kutyapapa - rongynyúlra hajazó kölykeinek mentőakciójánál, bizony bepárásodott a szemem cukiságtól. Zárójel: milyen anya az a fiúkutya, aki 4 kölyök leejtéséig tűr és csak az ötödik miatt ront neked... - zárójel bezár. Az olaszos zene, ami alatta szól, pedig még inkább dob a hangulaton és nem mellesleg, az egyik kedvencem. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy méltassam Tommy Tallarico munkáját. Az MDK-ban megszokott, borongós zene után, meglepő és üdítő volt a huncut ugrabugrás és a szépséges melódiák két végletében mozgó kínálat, de azért mindig kihallatszik, hogy ő a szerző. Az abszolút kedvencem, a majdnem megríkatós, földöntúlian szép Villi People, illetve az utolsó pálya kísérőzenéje, gondolom, mert kicsit hasonlítanak. Egyetlen dolgot sajnáltam: túl hamar véget ért az agymenés, pedig szívesen folytattam volna még.

 

Utóhatás

A Stewie Griffines-Earthworm Jimes párhuzam művészileg is megihletett: összehoztam a két karaktert, utóbbi pályáinak mixében (előre is bocsánat mindenkitől a színek okozta látáskárosodásért,  pedig nincs rajta semmilyen filter):

Készítés éve: 1995